Megjeleített kép nagy méretben. A kép bármely részére kattintva bezárhatod.
«

Álmodtam Egy Világot
Készülő könyv: P.Gábor, 2014 - ?

Ezen a képen Az Álmodtam egy világot című könyv borítója látható. Ide kattintva megnyithatod nagyobb méretben. Ezen a képen Az Álmodtam egy világot című könyv egyik lapja látható. Ide kattintva megnyithatod nagyobb méretben. Ezen a képen Az Álmodtam egy világot című könyv másik lapja látható. Ide kattintva megnyithatod nagyobb méretben.

Információk:

Valóban megálmodtam. A legapróbb részletekig. Gondoltam elmesélem, mesélek róla. Írom-írom, és egyszer majd amikor lesz időm, ez is befejezett lesz. Egyszer így lesz, de addig: Addig ajánlom ízelítőnek az első három fejezetet. Feltétlen olvasd el! :-)

Ízelítő:


Első fejezet

- Rég történt, ha jól számolom, 60 éve is van. Még fiatal, harmincas éveinkben járó kölykök voltunk. Ácsorogtunk itt, pont ebben a parkban, és beszélgettünk. Igen, pontosan itt, ahol Magával is beszélgetek. Akkor ácsorogtunk, most viszont ücsörgünk. - húzta az öreg szűkre, csintalanra a szemét, és egy visszafogott mosolyt eresztett el a szája szegletén, majd folytatta: - Rendben, bevallom, azért ácsorogtunk, mert esett, most viszont ragyogóan süt a nap, talán azért ücsörgünk. - mosolygott újra.

- ?

- Nem-nem, ugyan, ennek semmi köze a korhoz, Kedvesem! Csupán döntés kérdése, hogy állunk vagy ülünk. Megérti majd, hogy miért. - mondta ezt, határozottan bólintva.

- ?

- Nos, akkor még nem ezek a fák voltak itt, más fajta fák voltak. A házak is máshogy néztek ki. Vagy csak az emlékeimben olyan mások? Nem is tudom, tényleg minden más volt. Mégis, olyan ismerős és közeli, mintha... Mintha tegnap lett volna. A változás szele fújt. - elmélkedett, és hosszasan nézett a park fái között beszűrődő, őszi nap irányába. Arra, amerre a szélben táncoló barnás-sárgás falevelek voltak a járda mellett kupacokba gyűjtve. - Ja, igen, ami a kérdését illeti - tért magához -, igen, itt kezdődött minden. Igen. Ősz volt, mint most, és délelőtt, ahogy most. Viszont ma szép napos időnk van. Piszok mázli, ugye? - nevetett.


Érdekes látni ezt a korát többszörösen is meghazudtoló, jó testfelépítésű és testtartású idős férfit. Ezüst hajjal, mély és határozott ráncokkal, majd száz esztendős már. Ki gondolná? Nem, ez nem hihető.

- Tudja, akkor esett. - folytatta a monológját az öreg. - Bizony esett, de még hogy... Végtelen, szűnni nem akaró esős őszi napok voltak azok, és végtelen, szűnni nem akaró álmodozás korszaka is egyben. Tudja, mi már annak előtte is sokat beszélgettünk a múltról, jelenről, lehetséges jövőről, nem akkor jutott ez az egész az eszünkbe. Csupán arról van szó, hogy akkor kezdtünk rádöbbenni, hogy ez valóban lehetséges. Érti? Bármi le-het-sé-ges! - mondta az öreg tagolva, lassan és érthetően. - Mindegyikünknek volt véleménye és meglátása a világról, amiben akkor éltünk, és lett végül elképzelésünk arról is, amiben szeretnénk élni, amiben élhetnénk.

- ?

1.oldal



- Pénz? Tudja mennyien kérdezték már ezt? Ez nem pénz kérdése volt, hanem az elhatározásé. Tudja, mint az, hogy Magával most ülünk vagy állunk. Érti? Nem érti. - mosolygott az öreg, és így folytatta: - Rendben, hamarosan érteni fogja ezt is.

- ?

- Igen, úgy van. Amolyan mókuskerékben lévő hétköznapi baráti társaságot kell vizionáljon. Tudja, olyan átlagos élettel rendelkező figurákat, mint mondjuk Maga! - emelte fel hangját az utolsó szónál az öreg, és mozgatta sokat sejtetően fel-le a szemöldökét. - Olyan embereket, akik reggel keltek, dolgoztak, délutánra-estére pedig el is használták szinte minden energiájukat, amit éppen valami értelmesebbre is fordíthattak volna - az öreg rövid szünetet tartott -, maradt végül az álmodozás. Ismerős ugye?

- ?

- Értelmes, értelmesebb. Igen, értelmesebbre. Tudja? Például a pihenésre. - újabb trükkös mosoly kerekedett az öreg szájszélén. - Viccet félre téve, bármi olyanra, amit szívesen és örömmel csinálhattak volna, amiben igazán kedvüket lelhették volna. Nem mindig vagy általában, hanem éppen akkor. Ott, abban az adott pillanatban.

- ?

- Így igaz! Látja, ezt érti! A pillanat szabadsága az! Ami nem kötelez, és nem kér, csak szabadon választható formában rendelkezésre áll. Tehát jó.

Lassan emelve kezét, mutatott az öreg pár méterrel a pad mellé.

- Kérem, itt ácsorogtunk, várakoztunk akkor. Pontosan itt. Nem tudom már, hogy mi is volt a kiváltó oka annak a beszélgetésnek, amivé végül fordult az egész. De higgye el, nem véletlenül mondtam, amit mondtam: A változás szele fújt.

Beszél az öreg és beszél... Nos, ebben az emberben kétségtelenül van valami. Valami különös nyugodtság, és határozott pofátlanság is egyben. Úgy beszél, mintha mindent tudna, és úgy ül azon a padon, mintha az övé volna. Nem csak a pad, de az egész park. Beszél az öreg, különös mimikával, lassú de határozott gesztusokkal. Mély és karakteres vonásait, majd száz év múltja gyűrte, formálta, mégsem megtörtség vagy fáradság, hanem tartás és erő, egyéniség jellemzi. Nehéz elhinni még a saját szemnek és fülnek is, hogy egy vénember ilyen erőnlétben, ilyen magabiztossággal és még mindig tiszta elmével éljen, akár egy ókori görög isten. Döbbenetes ez a külső. Érthetetlen, megmagyarázhatatlan. Pofátlan.

2.oldal



Második fejezet

2015-ben járunk, esős, szürke, októberi nap délelőttjén. Egy nagyváros magas házai felett repülünk. A házak közötti utakon, akár az erekben folyó vér, úgy hömpölyögnek tömött sorokban a járművek. Személyautók, buszok, teherautók. A járdákon ernyők fedezéke alá bújt siető emberek. Pezseg az élet ezen az átlagos hétköznapi délelőttön. Ebben az egybefüggő városi zajban semmit sem hallani igazán. Talán csak egy-egy autó dudájának hangja az, ami kiemelkedik a kásás zűrzavarból. Pedig van itt más élettér is, mint betonházak és utak. Itt van ez a park, Körpark a neve. Nevét kivételes elhelyezkedéséről kapta. A magasból szemlélve, látszik igazán, hogy egy hatalmas többsávos körforgalmú út közepében található. Egészen pontosan, az út öleli körül a parkot. Ebből a hatalmas kör alakú útból ágaznak sugárirányba, a szélrózsa minden irányába a kisebb utak. Ez itt a város szíve, a város központja. Éppen ebben a hatalmas forgatagban, ebben a hihetetlen és monumentális alakzatban található ez a békés hely. Utak és házak ölelésében egy sziget. Egy sziget a város óceánjában. Nem is kicsi, lehet úgy 15 perc is, mire átsétálnánk keresztben rajta. Ahogy közelebbről nézzük a parkot, látni, hogy a park ma szinte üres, kihalt. Nincsenek sétáló, padokon ücsörgő, kutyáikat sétáltató emberek. Helyettük csupán siető alakok fedezhetők fel. Érthető, hiszen esik. Érthető, hiszen szokatlan és korai is ez a hideg még. Sietős, fázós emberek, elhullott falevelek, pocsolyák és vízpára. Ja, igen, és az a négy didergő férfi, akik az időjáráshoz képest igencsak alulöltözöttnek tűnnek. A park szélén, esernyővel egyikük kezében, állnak ott, akár az ázott verebek. Úgy tűnik, az esernyő alatti legtöbb helyet igyekszik mindegyik megtalálni. Hol az egyik, hol pedig a másik ázik jobban. Hol az utat, hol pedig egymást bámulják és beszélgetnek. Nem, nem is beszélgetnek, inkább vitatkoznak. Feszültnek tűnnek. Mind? Nem, mégsem. Csak az a három. Az ott, az az egyik csak az utat bámulja.

3.oldal



- Már 11 óra is elmúlt, nem erről volt szó! - szólt a fejét "csóválva", elégedettlen arckifejezéssel, az esernyőt tartó, leginkább feszültnek látszó férfi.

- Türelem, jön. Vagy nem jön... - mondta halálos nyugalommal a vele szemben álló másik, közben a tekintetét egy pillanatra sem mozdította el az útról, amin az út pocsolyáinak tükrét cifrázó esőt, és a felette elhaladó autókat figyelte.

- Mégis hogy legyek így türelmes? Átfagytam! Elegem van! És mi az hogy jön, vagy nem jön? - szólt fokozódó idegességgel az ernyős.

- Pontosan annyi ideje várunk itt, mint te. Nemde? - fordította el közben lassan a fejét az útról az ernyős férfi irányába. Egyenesen a szemébe nézve folytatta: - Ha jön, ideér. Ha nem ér ide, nem jön. Mindkét eset szerencsés. Várjunk még. - fejezte be mondandóját tovább lassuló tempóval.

- Figyelj Doki! Én nem a páciensed vagyok, akit nyugtatni és kioktatni kell. Ha valamit mondani akarsz, akkor mondd EL! - emelte fel hangját az ernyős.

- Rendben. - Mondta a Doki. - továbbra is az Esernyősre nézve. - Ha ideér, megkapjuk amiért itt vagyunk, piszok szerencse. Ha nem ér ide, akkor más embert kell keressünk. Tehát az is szerencse. Evidens, igaz?

Megadóan hajtotta le a fejét az Esernyős, és a szája szélét kezdte el rágni. Ahogy az ernyőt tartó keze a fejével egyidőben előre billent, a hátát áztatta az eső éppen, és a másik három ember fölé került az ernyő. Újabb vacogásba kezdett.

- Végülis igaz, végülis... - mondta csendben, majd újra felemelte a fejét a hangjával együtt. - De mégis meddig várjunk? - kis szünet után folytatta: - Újabb fél órát? Órát? - hangja még erősebb lett, sőt gúnyos és támadó. - Délig? - kérdezte.

- Szavazzunk! - szólt az ernyős balján álló kövérebb férfi.

- Így van, Dagi, szavazzunk! - mondta az Esernyős. - Egyébként azt beszéltük meg, hogy minden döntést közösen hozunk meg, nem? - nézett a Dokira, újabb gúnnyal az arcán.

- Pontosan ezt. - felelte a Doki. - Ezek szerint, a te döntésed is volt, hogy most itt vagyunk. - mozdította szemét lassan jobbra majd balra, végül vissza az Esernyősre, közben finom mosollyal az arcán válaszolt a gúnyra.

4.oldal



Doki éppen befejezte a mondandóját, amikor az út szélén egy ócska fehér mikrobusz állt meg. Elég dinamikus parkolásnak lehettünk szem -és fültanui, ugyanis az autó lendületes tempóval gázolt és fékezett abba a pocsolyába, ami a négy amúgyis elázott figurát jócskán beterítette. Majd két rövid dudaszó után, a sofőr áthajolt a mellette lévő utasülés felett, és kinyította, kilökte az ajtót.

- Bocsesz, vigyáztam! - mondta hangosan, és együttérző arckifejezéssel invitálta az autóba a társaságot, majd elmosolyodott. - Ti aztán ritka szarul néztek ki, ugye tudjátok? Esik? - kérdezte nevetve.

A tetőtől talpig vizes társaságban nem volt olyan, aki ne fűzött volna legalább egy megjegyzést a sofőr szemtelen, de vicces szúrkálódásához. Válaszul nagyjából egyszerre négyféle különböző választ is adtak az autóból kukucskáló és vigyorgó fiatalembernek. A "Na elmész te a...", és a "Nem, nem esik." kijelentések, és a közöttük lévő variációk teljes spektrumában.

- Na! ... - mondta végül ezt az egy szót a Doki, bologató fejjel, és elégedettséggel az arcán, nézett közben egyesével végig a többieken.

Olyan arckifejezéssel tette ezt, mitha ebbe a sokat sejtető szóba becsomagolt volna egy egész enciklopédiát, és éppen arra várna, hogy a kibontva a hallgatóság fejében pillanatokon belül berobbanjon ez a töménytelen mennyiségű információ. De a többiek, úgy tűnik, nem úsztak a végtelen tudás gyönyörében, és az autó érkezése utáni sokkból éppen magukoz térve, ruhájukról, arcukról a vizet törölgetni próbálva, a Dokira szegezték a tekintetük.

- Na mi? - kérdezte Dagi.

- Na? Talán akkor üljünk be. - válaszolt a Doki, majd harcsaszájat formált ajkából, és tudósként bologatott.

Pár másodpercig még a Dokit nézték, értetlen tekintettel, az orruk hegyéről is csöpögő vizzel. Dokit ismerve, mindenki azt várta, hogy valami világot megrengető folytatásban végződik az a "Na" szócska. Miután világossá vált, hogy már sosem tudják meg, mit tartalmazott a "Na" valójában, megindult sietősen a kis csapat az autó irányába, és beültek. Az ajtók becsukódtak, és az autó elindult. Az érkezéssel ellentétben, a távozás már jóval ráérősebb tempóval történt. Így tűnt el a fehér kisbusz a többi autó sűrűjében. Így tűnt el az esőtől szürke ködben.

5.oldal



Harmadik fejezet

A parkban a pad felé közeledő, gyermekét vonszoló anyuka tűnik fel a távolban. Sétálnak, sétálnának. De úgy tűnik, ez a gyerkőc nem a járdán, és is nem az anyja mellett akar menni, hanem be a fák és falevelek közé. Húzzák-vonják egymást, nehezen haladnak előre. Nézi még kicsit az öreg őket, majd visszafordítja a tekintetét, és folytatja a mondandóját:

- Barátok voltunk, de különböző emberek. Ebben is rejlett az egész sokszínűsége. Sokféle ember, sokféle út... Valójában mind egyirányba tart, bármilyen furcsa is, érdemes ezt észre venni. Volt aki ehhez értett, és volt aki máshoz.

- ?

- Az irány közös. - bólintott az öreg. - Nem csak négyünkre volt igaz ez, hanem mindazokra, akik aztán úgy gondolták, hogy velünk tartanak.

- ?

- Úgy, és... - mosolygott. - Sokkal többen, mint azt gondolná. De tudja mit? Talán egyszer mesélek tovább.

6.oldal

Folytatása:

Feltöltés alatt...

Kapcsolódó Blog bejegyzések:

«